1. fejezet

Mint mindig most is kint sétálgatok a város legeldugottabb helyén, ahol senki sem talál meg. Maximum hangerőre tekerve egy Imagine Dragons számot és sétáltam az elhagyatott épületek között. Gondoltam egyet és elkezdtem felmászni az egyikre, nem volt valami nagyon magas. Elüldögéltem ott fent egészen addig, amíg valaki fel nem hívott.
- Alexia? Én Christian Grey vagyok! Édesapád unokatestvére. Arra szeretnélek kérni, hogy gyere be a kórházba. –mondja rekedtes hangon. Összeráncolom a homlokomat.
- Minden rendben van? –kérdem elcsukló hangon.
- A szüleidnek autóbalesete volt. –mondja, elfehéredek. Kinyomtam és azonnal lemásztam az épületről és egyenesen rohantam a kórház felé.
Amikor beértem, muszáj volt megállnom, hogy levegőt vegyek. Egy 23 év körülötti srác jött elém, hogy odavezessen a terem ajtajához. Egyből bementem és letérdelem anyu ágya elé, apu után őt nem akarom elveszíteni. Megfogtam a kezét, könnyezve néztem az arcát. Valaki megfogta a vállamat. Felnéztem rá, majd kitört belőlem a zokogás.
- Nyugalom! –térdelt le mellém és vigasztalni próbált. Sírva fakadtam anyu ágya mellett, egyszerűen nem akartam, hogy elhagyjon úgy, mint apa. A sípolásra kaptam fel a fejemet, anyu szíve megállt.
- Nem, nem neeeem!!!! –ordítottam sírva. – Anyu ne hagyj egyedül!!! –ordítottam tovább. Christian megfogta a vállamat és kivitt a korteremből. Sírva kapálóztam, mert nem akartam, hogy elvigyen anyu mellől. Christian végül magához ölelt. Nem szeretem ha ölelgetnek ebben az állapotomban, így hát kiszabadultam az öleléséből és elhagytam a korházat. Kint belerohantam egy magas, jóképű srácba. Egyik keze a derekamon volt, míg a másikkal a karomat fogta.
- Jól vagy? –kérdezte én pedig bólintottam, tovább akartam futni, de nem engedett el.
- Engedj, kérlek! –mondtam szipogva.
- Nem, ilyen állapotban nem engedlek sehova! –mondta. – Gyere, elviszlek Christian házába és ott beszélgethetünk, ha gondolod. –mondta kedvesen és a kocsija felé intett. Nem tudom, hogy akarom-e. Amikor elengedett futásnak eredtem és visszafutottam oda, ahonnan jöttem.
Törni, zúzni kezdtem mindent, ami a kezem útjába került. Amikor elfáradtam, elterültem a betonon, már nem sírtam, hanem az eget néztem.

Elnyomhatott az álom, ugyanis egy idegen szobában ébredtem fel. Körbenéztem. A szemem fájt a sírástól és felduzzadt. Fogtam magam és lementem. Christiant pillantottam meg, hosszan nézett rám. Hogy talált rám és mikor hozott ide?!
- Hogy kerültem ide? –kérdeztem és lementem, leültem mellé a kanapéra.
- Scott követett téged kocsival, kivárta a megfelelő alkalmat, hogy ide hozzon. –mondta. – A szüleid halála után hozzám kerülsz édesapád kérésére. –mondja. Erre nem tudtam mit mondani így hát bólintottam. Scott lazán ácsorgott és egy idős férfivel beszélgetett. Lemerem fogadni, hogy az apja. Furcsa volt, hogy az apja öltönyben volt. 
Visszamentem a szobámba, és az ágyon ülve meredtem magam elé.
- Érdekes egy lány vagy! –az ajtóra néztem.
- Mondod te, aki csak úgy elvisz egy helyről a másikra! –mondom és figyelem továbbra is. Bejön, lehajol közel az arcomhoz és két kezét mellém rakva támaszkodik le.
- Nem akartam, hogy egy ilyen kis védtelen lány csak úgy ott maradjon kiszolgáltatva másoknak! –mondja komolyan. Felvont szemöldökkel nézek rá.
- Nem is ismersz! –vágtam rá.
- Tudom, de attól még biztonságban akarlak tudni! –suttogja és az ajtó felé veszi az irányt. Leesett állal nézek utána.